Pick Language

Réka Mán-Várhegyi

Réka Mán-Várhegyi

Réka Mán-Várhegyi (1979) spent her childhood in Târgu Mureș, Romania, she moved to Hungary after the fall of the communist regime in 1990. She has been a Hungarian citizen since 1992. Currently she lives in Budapest, Hungary. Though she studied Aesthetics and Sociology, and specialised in Ethnic and Minority Studies, she has been working as an editor at a children’s book publisher for many years. Her first collection of short stories, Unhappiness at the Aurora Housing Estate (Boldogtalanság az Auróra-telepen, 2014) was hailed as a remarkably mature debut. Besides that collection, Mán-Várhegyi has written two children’s books and a book for young adults as well as her new novel, Magnetic Hill (Mágneshegy, 2018). She is a recipient of the JAKkendő Literary Prize* (2013), the Horváth Péter Literary Scholarship (2015) and the Déry Tibor Literary Prize (2018).

*JAK is a Young Writers’Association, its mosaic-name is combined from the word “nyakkendő’’ (tie-pin) in the name of the prize.

Winning Book

Mágneshegy

Réka Mán-Várhegyi’s novel paints a vivid picture of the life of young academics in Hungary at the turn of the millennia. Enikő, a thirty-something feminist sociologist returns to Budapest from New York, brimming with research plans. Armed with state-of-the-art research methods and theories, she leaves her husband, an American performance artist, in order to write a “real self-help book” entitled The Misery of Hungarians. Yet she finds herself struggling with writer’s block. Tamás Bogdán, a star lecturer at the university, a first-generation intellectual, is in a relationship with Enikő as well as with Réka, a student of them both. Réka, who is writing a novel, comes from a dystopian communist-style housing estate, a breeding-ground for neo-Nazi ideologies, which happens to be the subject of Bogdán’s research. Magnetic Hill is much more than a campus novel: through the struggle of the main characters, we glimpse several layers of contemporary Hungarian society, each with their particular milieu, history, prejudices and challenges, from leftist liberal intellectuals and aristocratic families to marginalized groups. This eminently readable, often hilariously funny novel touches upon a number of questions, ranging from female identity to the intellectual’s responsibility in present day Hungary.

Publishing House

Email Address: 
Phone No.: 
+36 30 854 1913
Organisation: 
Magvető Publisher

Agent / Rights Director

Phone No.: 
+36 30 240 7369
Email Address: 
Representative: 
Agnes Orzoy, Magvető Rights

Excerpt

Egy nő lép a pódiumra. Felismerem, az ebédszünetben ő állt előttem a mosdóban. Ámulva néztem a ruháit, mélybarna kordbársony zakóját, vakítóan kék nadrágját, ami bár farmer, mégis elegáns. Külföldi lehet, gondoltam. Amíg várakoztunk, ő a szemöldökét szedte. Hasított bőr táskáját a hóna alá szorította, az egyik kezében zsebtükröt tartott, a másikban szemöldökcsipeszt. Arcával a kicsi ablakból beeső fénysávot kereste, és mivel a táska egyre lejjebb csúszott, a combjával a falhoz nyomva igyekezett megtartani a mélybe zuhanástól. Amikor befejezte a szemöldökszedést, figyelmesen méregette az eredményt, aztán a haját vizsgálgatta. A zsebtükörben találkozott a pillantásunk. Felém fordult, és meglepve láttam, hogy a szeme vörös, orrcimpái mentén a bőr sötétlilán repedezett, az arca leharcolt, legalábbis fáradt benyomást kelt.

Az egyetlen működő vécében már rég elhalt a csorgatás hangja, teljes csönd honolt, mintha az, aki korábban még minden jel szerint ott volt, időközben köddé vált volna. Aztán ez a valaki hosszan szellentett. A vékony, bátortalan hang azt sugallta, hogy az illető minden erejével igyekszik visszafogni a szellentést, ám az éppen ezért lesz ilyen kínosan hosszú. Mintha egy kiskutya sírna fel álmában.

– Nem bírom – mondta a zakós-farmeres nő. Átsiklott rajtam a tekintete, amitől olyan érzés fogott el, mintha miattam lenne felháborodva, mintha én lennék az, aki elfoglalja előle a vécét. A táskáját a fűtőtestre akasztotta, és engem finoman félretolva a mosdókagylókhoz sietett, majd, mintha meggondolta volna magát, visszatért, de csak a táskájáért. – Menj előre – mondta nekem, harmadszor is félretolt, majd az egyik mosdókagylóhoz lépett, és megeresztette a vizet.

A vécéből ezután evickélt ki a hölgy, aki szellentett. Nehézkesen préselte ki magát a fülkéből, kezében a kosztümfelsőjével, táskájával, ballonkabátjával és az egyik drogériamárka zacskójával.

– A másik vécé nem jó? – kérdezte tőlem némi rosszallással. Természetesen azt hitte, hogy én vagyok az, aki nem bírja.

– Nem. Az rossz – válaszoltam. – Ki van rá írva.

A fülkében vettem észre, hogy a kezem remeg, mint ekkoriban mindig, ha feszült helyzetbe kerülök. Odakint zubogott a víz. A hangokból arra következtettem, hogy a fiatalabb nő az egész testét lecsutakolja. Lögybölt, fröcskölt, szétterítette magán a vizet, és nagy levegőket vett, mint aki épp elmerülni készül. Arra gondoltam, efféle profán bugyborékoló hangokat nem adhat ki olyasvalaki, akinek ilyen mélybarna zakója és azúrkék farmernadrágja van.

Az idősebb hölgy már eltűnt, mire előjöttem. Újdonsült ismerősöm ekkor emelte ki a fejét a csap alól. A kagyló tele habbal, a folyékony szappanos flakon felborulva. A kordbársony zakó a térdei között, a táska a földön. A farmeron vízfoltok.

– Megmostam a hajam – mondta. A jelek szerint hozzám intézte szavait, hiszen más nem volt a mosdóban. – Nem bírom, ha zsíros.

– Végül is meleg van – válaszoltam kis szünet után.

Rövid hajából kicsavargatta a vizet, és aztán úgy rázta meg a fejét, mint egy ázott kutya a bundáját. Az egész mosdót vízcseppek borították. Engem is. Őszintén elcsodálkoztam, hogy ezzel ő mit sem törődik.

Még beletúrt párszor a hajába, aztán egy papírtörlővel megtörölte az arcát, a mellkasát és a kezét, majd egy-egy újabb papírtörlőt dugott be mindkét hónalja alá.

– Kicsit izgulok – mondta, és ellépett a mosdókagylótól. – Tiéd a pálya.

És most ott áll a pulpituson. A haja már megszáradt, és az egész egy irányba áll, mintha fújná a szél.

– Előadásom témája nem magától értetődő – kezdi. – Ezért rendkívül fontosnak tartom, hogy az elején magát a témaválasztást úgymond tisztázzam, és kicsit explikáljam, hogy miről is van itt szó.

Van valami ideges vibrálás benne, hangosan, keményen beszél, minden egyes szót úgy hajít a közönség sorai közé, mint egy vázát vagy hamutartót. Nem írta meg előre az előadását, legalábbis nem mondatról mondatra, a kezében jegyzetfüzetet tart, a későbbiekben ebben lapozgat előre-hátra, keres valamit. Mintha gondban lenne, láthatóan kihívást jelent számára annak mérlegelése, hogy az előadása vázlatából mit emeljen ki, mit említsen meg, és mit hagyjon ki teljesen. Mondataiban egyre szaporodnak a bombasztikus jelzők. Már vagy tíz perce beszél, amikor rájövök, hogy fogalmam sincs, miről.

A mellettem ülők összesúgnak, úgy sejtem, az előadást szidják. Utak és tévutak az antiszemitizmus-kutatások hazai gyakorlatában, áll a programfüzetben. A nő neve Börönd Enikő. Adjunktus azon az egyetemen, ahol én is tanulok. Még nem hallottam róla.

– Ahogy azt többen is állítják, és ahogy azt ma már – szünet –, ugye, Bélától is meghallgathattuk, az antiszemitizmus ma Magyarországon nem szalonképes eszme, és még a hagyományosan – szünet – erre fogékony társadalmi rétegek sem érzik, hogy többé-kevésbé antiszemita nézeteiket ildomos lenne mások előtt hangoztatni. Nagyon sok helyen és nagyon gyakran olvashatjuk azt is – szünet –, tanulmányokban és újságokban egyaránt, hogy a társadalom jelentős részének immunrendszere be van oltva az antiszemitizmus ellen.

Mintha csak settenkedne a témája körül. Nem értem, hogy az idézett tanulmányok állításait alátámasztani vagy megcáfolni akarja, utóbbira csak abból következtetek, hogy dérrel-dúrral szalad neki minden mondatának. Elhadar néhány szót, és mint aki kifulladt, szünetet tart. Majd újra nekilendül. Szabálytalan időközönként elmosolyodik. Az a típusú jelentőségteljes mosoly, amellyel azt jelzi, hogy a kérdést, amit éppen szőrmentén érintett, az állítást, amit kicsit pongyolán odakent, szükségtelen kifejteni, hiszen a jelenlévők mind értik, tudják, hogy miről van szó, és hogy az éppen úgy van, és nem máshogy.

Az előadások többségére jellemző kimért tudományos stílust részben elhagyja, és élőbeszédszerű fordulatokkal tölti ki a réseket. Ez tetszik nekem, noha képtelen vagyok eldönteni, hogy szándékos vagy a hevenyészett felkészülés következménye.

– Idő hiányában mellőzném az említett könyv részletekbe menő ismertetését – szünet –, pedig ez egy rettenetesen fontos kérdés. Ilyen típusú antiszemitizmusra is rengeteg példa van – szünet –, százféle. Ezerféle.

Kifújja az orrát, a papír zsebkendőt a jegyzetfüzet lapjai közé gyűri.

A moderátor mondat közepén áll fel, karikás a szeme, mint akin most tört ki az egész napos fáradtság, arcán fájdalmas fintor, és az órájára mutatva közli, hogy mindjárt lejár az idő, sietni kell. Börönd Enikő megígéri, hogy ettől kezdve a lényegre koncentrál, lendületesen lapoz, repül a papír zsebkendő, de kit érdekel, neki meg kell találnia azokat a bejegyzéseket, amiket feltétlenül bele kell szorítania a rendelkezésre álló másfél percbe. Megrendítő véghajrába kezd.

 

Utána újra egy férfi beszél. Antropológiai módszerek a szociológiai kutatásban, olvasom a programfüzetben. Az előadó adjunktus a szociológia tanszéken. Vele sem találkoztam még soha. Ő ma az utolsó, talán ennek köszönhetően a közönség apátiáján rések keletkeznek. Megélénkülnek mindazok, akik még itt vannak. A férfi középkorú, inge és nadrágja egyaránt drapp, a kettő összemosódik, mintha kezeslábasban lenne. Megakad a szemem feltűnően csapott vállain, amelyek már-már függőlegesek. Kiráz a hideg, elönt az undor, de nyomban tisztázom magammal, hogy ezt csupán azért érzem, mert szegény néhai apám tornatanár volt, aki hittel és szenvedéllyel hirdette, hogy azok a testek, amelyeken látszik, hogy nem tartják őket kordában sportolással, megvetést érdemelnek. Valahányszor elhízott politikusokat, anorexiás filmsztárokat vagy trampli műsorvezetőket látott a tévében, mindig ugyanúgy kommentálta: ez is fel volt mentve tornából. A drapp előadóra is ezt mondaná, és vele együtt a társadalomtudományokról is meglenne a véleménye, ha azokat efféle amőbák képviselik. Pedig ez a férfi a görbe hátú egyetemi oktatókhoz képest mozgékonynak, sőt ruganyosnak tűnik, testtartását gyakran változtatja, lendületesen gesztikulál, igaz, csak a kézfejével, könyökét, felkarját, mint egy büszke szárnyas, öntudatosan a hóna alá húzva tartja. Miközben a kvantitatív kutatási módszerek árnyoldalait tárgyalja, úgy mosolyog, mint a tanító bácsi, aki lassan és élvezettel adagolja az angyali gyermek szüleinek, hogy szemük fénye becsapja őket, valójában egy átokfajzat, aki terrorizálja a nála kisebbeket, és még csak nem is olyan okos, mint képzelik. A közönség egy része kuncog, időnként páran felnevetnek. Végigmegyünk néhány közelmúltbeli kutatás részletein, amelyek többnyire néhány ezer válaszadót megkérdezve próbáltak következtetni a teljes lakosság ideológiai beállítódásaira, és előadónk meggyőző példákkal bizonyítja, hogy a kapott eredmények bizonytalan lábakon állnak. Szinte lehetetlen úgy összeállítani egy kérdőívet, úgy megfogalmazni a kérdéseinket, hogy ne ágyazzunk meg félreértéseknek. Az egyetlen járható út a terepmunka, természetesen nem abban az értelemben, ahogy azt a kulturális antropológia alapító atyái elgondolták, de hogy pontosan milyenben, arra már jelen előadásában nem tud kitérni, azonban a konferenciakiadványba igyekszik olyan szöveget küldeni, már ha nem lesz limitálva a terjedelem, ami ezzel a kérdéssel is foglalkozik.

– A maradék egy percben csupán felsorolásszerűen, további magyarázat nélkül ismertetem a kvalitatív kutatások, azon belül a terepmunka előnyeit, amiket megfontolásra ajánlok a nagymintás kutatásokhoz szokott kollégák számára is – mondja, ám ekkor a közönségből felpattan egy lány, majd még egy, majd még kettő, és elindulnak a pódium felé. Ha a teremben bárki megmozdul, kimegy, bejön, azt óvatos mozdulatokkal teszi, nehogy megzavarja az előadást. Ezek a lányok nem így mozognak. Hangosan kérnek elnézést azoktól, akiken keresztül átmásznak, köhintenek, majd úgy trappolnak előre, mintha a pódium üres lenne, és ők tartanák a következő előadást. Amikor kiérnek, ketten megállnak az előadó egyik oldalán, ketten a másik oldalán. A férfi egy pillanatra abbahagyja a terepmunka előnyeinek felsorolását, de máris folytatja, igaz, a szavai közé mintha kérdőjelek furakodnának be. A négy lány laza kisterpeszben áll szemben a közönséggel. Mint négy vadnyugati pisztolyhős egy westernfilm főutcájáról. Senki sem kérdezi, mi célból teszik ezt, mintha valaminek még történnie kéne ahhoz, hogy ki lehessen jelenteni, ezek a lányok zavarják az előadást. Az egyikük hirtelen felkiált. Nem is kiáltás ez, inkább egy harcias visítás. Erre a lányok balról jobbra egymás után ledobják a pólójukat. A gondosan melltartózott mellükre mintha feliratot pingáltak volna. Némán, mozdulatlanul állnak újra, mintha szeretnék megvárni, hogy a közönségben ülők a kicsit elmaszatolódott betűket kisilabizálják, ami a hátsó sorokból egyáltalán nem könnyű, de a sutyorgás hullámain ugyanolyan gyorsan jut el hozzánk az üzenet, mintha mi magunk olvasnánk. Az első lány mellkasán a „MI” felirat díszeleg, a másodikon „VAGYUNK”, a harmadikon „A”, a negyediken „TEREP”. Előadónk fejét oldalra billentve vár. Majd az egyik lányra néz, és azt kérdezi:

– Befejeztétek?

Ekkor a feliratozott lányok egyszerre felvisítanak, majd szökdelve elindulnak a pódium körül, előbb halkan, majd egyre hangosabban kántálnak valamit, alig hiszek a fülemnek, de valószínűleg tényleg azt ismételgetik, hogy unga-bunga.

– Mit akarnak ezek? – kérdezi mellettem valaki.

– Unga-bunga? – kérdezi egy másik. – Ez valami vicc?

– Nyugi – fordul hátra egy jól értesült harmadik. – Ez egy intervenció.

– Most már talán elég lesz – mondja a pódiumon az előadó.

Erre az első sorokban ülők felugranak, köztük a moderátor, aki erélyesen szólítja fel a lányokat a távozásra, valaki az egyikükre rádob egy abroszt, a lányok továbbra is szökdécselnek és kiabálnak, majd amikor úgy tűnik, hogy ennek már soha nem lesz vége, az egyikük ismét felvonyít, mire a lányok megállnak, elhallgatnak, majd libasorban kivonulnak. Aztán csönd, a pódiumon lehajtott fejjel álló előadó két ujjával az orrtövét szorítja, mintha lenne ott egy szelep, amit most be kell fognia, nehogy kimenjen belőle a levegő. Meg mernék rá esküdni, hogy amikor felemeli a fejét, az én szemembe néz.

 

(FR)

Une femme monte sur l’estrade. Je la reconnais, elle faisait la queue devant moi aux toilettes pendant la pause-déjeuner. Ses vêtements avaient attiré mon attention: blouson en velours côtelé marron foncé, pantalon d’un bleu éblouissant, un jean, certes, mais néanmoins élégant. Je m’étais dit qu’elle devait être étrangère. En attendant son tour, elle s’épilait les sourcils. Son sac en daim coincé sous l’aisselle, elle tenait d’une main un miroir de poche, de l’autre, la pince à épiler. Tandis que son regard cherchait à capter le rayon de lumière qui filtrait par la petite fenêtre, son sac, lui, ne cessait de glisser, si bien qu’elle avait dû plaquer sa cuisse contre le mur pour lui éviter la chute. Une fois l’épilation des sourcils terminée, elle avait observé avec attention le résultat, puis s’était concentrée sur ses cheveux. Nos regards s’étaient croisés dans le miroir. Elle s’était retournée vers moi, et j’avais alors découvert avec surprise qu’elle avait les yeux rouges, le nez zébré de marbrures violacées, les traits tirés, marqués par la fatigue.  

Dans l’unique W.C. en service, le bruit de la chasse d’eau s’était évanoui depuis déjà un bon moment, le silence total régnait à l’intérieur, comme si la personne qui, selon toute vraisemblance, s’y trouvait précédemment, s’était évaporée. C’est alors que nous avons entendu un long pet. La faiblesse et la timidité du son laissaient supposer que son auteur avait tout fait pour réprimer ce pet, ce qui expliquait pourquoi il avait duré si douloureusement longtemps. On aurait dit le gémissement d’un chiot pendant son sommeil.

 

— C’est insupportable, a dit la femme en jean en me décochant un regard presque accusateur, comme si j’étais la coupable, comme si c’était moi qui occupais les toilettes. Elle a alors suspendu son sac au radiateur et, tout en me poussant d’un geste délicat, s’est dirigée vers les lavabos, puis, comme s’étant ravisée, a fait demi-tour, pour aller rechercher son sac.

— Passe devant moi, m’a-t-elle dit, après quoi, en me poussant pour la troisième fois, elle s’est précipitée vers le lavabo et a ouvert le robinet.

 

À ce moment-là, la péteuse a fini par lever le camp. Avec ses bras encombrés de son haut de tailleur, de son sac, de son imperméable et d’un sac publicitaire, s’extraire de la cabine n’a pas été chose facile.

 

— L’autre WC ne fonctionne pas? m’a-t-elle demandé avec une pointe d’animosité. Bien entendu, elle pensait que c’était moi qui trouvais cela insupportable.

— Non. Il est hors service. C’est écrit sur la porte.

 

Une fois dans la cabine, j’ai remarqué que mes mains tremblaient, comme chaque fois que je me retrouvais dans une situation tendue. J’entendais l’eau couler à l’extérieur. Je déduisais du bruit que la jeune femme s’aspergeait à grande eau. Elle s’arrosait, s’éclaboussait, s’aspergeait et prenait de profondes inspirations, comme si elle s’apprêtait à plonger la tête sous l’eau. J’avais du mal à concevoir qu’une personne portant un blouson en velours côtelé marron et un jean bleu azur puisse émettre ce genre de gazouillis incongrus.

Quand je suis sortie de la cabine, la femme plus âgée avait disparu. Ma nouvelle copine, elle, sortait la tête de sous le robinet. Le flacon de savon liquide était renversé, le lavabo rempli de mousse. La veste en velours était coincée entre les genoux de la fille, le sac par terre; son jean était trempé.

 

— Je me suis lavé la tête. Cette remarque m’était vraisemblablement adressée puisqu’il n’y avait personne d’autre.

— Je déteste avoir les cheveux gras.

— C’est vrai qu’il fait chaud, ai-je dit après un petit moment de silence.

 

Elle a lissé avec ses doigts ses cheveux courts puis s’est ébrouée comme un chien mouillé. En éclaboussant tout le lavabo, et moi-même par la même occasion. J’étais franchement choquée par sa désinvolture.

Elle a une nouvelle fois lissé ses cheveux, puis à l’aide d’une serviette en papier, elle s’est essuyé le visage, la poitrine et les mains, après quoi elle a pris une nouvelle serviette en papier avec laquelle elle a tamponné ses dessous de bras.

 

— Je suis un peu stressée, m’a-t-elle dit en s’éloignant du lavabo.

— Je te laisse la place.

 

Et la voilà maintenant sur l’estrade. Ses cheveux ont eu le temps de sécher, ils sont tous coiffés dans le même sens, comme s’il y avait du vent.

 

— Le sujet de ma conférence ne coule pas de source, dit-elle. C’est pourquoi il me semble très important d’apporter en préambule quelques éclaircissements sur le choix de cette thématique, et d’expliquer rapidement de quoi il s’agit.

 

On sent chez elle une pointe d’agacement, elle parle fort, sèchement, lance chaque mot à la figure des membres de l’assistance comme s’il s’agissait d’un vase ou d’un cendrier. Elle n’a pas rédigé sa conférence, du moins pas intégralement, elle tient à la main un carnet, qu’elle feuillette, en avant, en arrière, à la recherche de ses notes. Elle semble dans l’embarras, bien évaluer ce qu’elle doit mettre en avant, ce qu’elle doit mentionner et ce qu’elle doit laisser de côté représente visiblement un véritable défi pour elle. Les épithètes, aussi ronflants que redondants, s’abattent en trombe dans ses phrases. Cela fait dix minutes qu’elle s’exprime et je m’aperçois que je ne sais pas de quoi elle parle.

Les gens assis autour de moi commencent à chuchoter, j’imagine qu’ils étrillent la conférencière. Pistes et fausses pistes dans les méthodes de recherches sur l’antisémitisme en Hongrie, voilà ce qui figure sur le programme. La femme s’appelle Enikō Börönd, elle est maître de conférence à l’université où j’étudie. Je n’avais jamais entendu parler d’elle.

 

— Comme de nombreuses personnes l’affirment, et cet après-midi encore, n’est-ce pas… (pause), nous l’avons entendu de la bouche de Béla, l’antisémitisme en Hongrie est considéré aujourd’hui comme politiquement incorrect, et même dans les couches de la société… (pause) traditionnellement réceptives à l’antisémitisme, les gens sentent qu’il n’est pas de bon ton d’exprimer en public leurs opinions. Nous pouvons également entendre, et lire, de plus en plus souvent… (pause), aussi bien dans la presse que dans nos travaux de recherche, qu’une partie importante de la société est immunisée contre l’antisémitisme.

Elle semble tourner autour du pot. Je n’arrive pas à comprendre si elle est soutient ou réfute les affirmations qu’elle mentionne, la seule chose qui me fait pencher pour la deuxième option est la violence avec laquelle elle débite chacune de ses phrases. Elle prononce certains mots à toute vitesse, ce qui l’oblige à marquer des pauses, pour de ne pas s’étouffer. Après quoi elle repart. À intervalles irréguliers, elle sourit. Le genre de sourire éloquent, qui indique qu’il est superflu d’expliciter la question évoquée à grands traits, tout comme l’affirmation lancée de façon quelque peu péremptoire, puisqu’il va de soi que tous les membres de l’assistance comprennent, savent de quoi il s’agit, et qu’il en est ainsi et pas autrement.

Elle délaisse ici et là le jargon scientifique, utilisé par la plupart des conférenciers, au profit de formules empruntées à la langue parlée. Je trouve cela plutôt bien, même si je suis incapable de déterminer si c’est volontaire de sa part ou la conséquence de son manque de préparation.

 

— Par manque de temps, je ne m’attarderai pas sur la présentation détaillée du livre évoqué. C’est pourtant une question fondamentale. Il existe de nombreux exemples qui illustrent cette forme d’antisémitisme… (pause), des centaines. Des milliers.

 

Elle se mouche, puis fourre son mouchoir en papier entre les pages de son carnet de notes.

Le modérateur se lève au beau milieu d’une phrase en écarquillant les yeux, comme s’il venait de sortir d’un état de torpeur consécutif à une dure journée de travail. Un rictus de douleur apparaît sur son visage, il signale, en montrant sa montre, qu’il est temps de conclure. Enikō Börönd promet de se concentrer sur l’essentiel, elle feuillette fébrilement son carnet, le mouchoir en papier s’envole, qu’importe, il lui faut absolument trouver ses notes, et les synthétiser afin de les caser dans la minute et demie qui lui reste. Un poignant sprint final commence.

 

Un homme lui succède sur l’estrade. Je consulte le programme: Méthodes anthropologiques appliquées aux recherches sociologiques. Il est maître de conférence au département de sociologie. Je ne l’avais pas encore rencontré. C’est le dernier intervenant de la journée, ce qui explique sans doute pourquoi quelques fissures viennent ébrécher l’apathie générale du public. Les personnes encore présentes reprennent des couleurs. L’homme, d’âge moyen, est vêtu d’une chemise et d’un pantalon du même beige, les deux vêtements se confondent tellement qu’on croirait qu’il porte une grenouillère. Mon regard se pose sur ses épaules tombantes. Un frisson de dégoût me parcourt, mais je me reprends immédiatement: si je ressens cela, c’est parce que mon pauvre défunt père était professeur de gymnastique et clamait haut et fort que les corps trahissant une absence de pratique sportive ne méritaient que le plus grand des mépris. Chaque fois qu’il apercevait à la télévision des politiciens bedonnants, des stars de cinéma anorexiques ou des présentateurs avachis, il faisait le même commentaire: encore un qui était dispensé de gymnastique. Il n’aurait sans doute pas épargné le conférencier en beige, pas plus que les sciences sociales, dès lors qu’elles étaient incarnées par ce genre d’ectoplasme. Comparé aux autres enseignants universitaires aux dos voûtés, l’homme semble cependant relativement agile, voire souple, il change souvent de position, gesticule avec aisance, mais uniquement avec ses mains, car, tel un fier échassier, il tient ses coudes et ses bras plaqués contre son corps. Tout en devisant sur les écueils des techniques de recherches quantitatives, il sourit, comme un maître d’école qui, lentement, avec une certaine délectation, distille dans la tête des parents d’un charmant bambin que la prunelle de leurs yeux les a bien grugés, car en réalité c’est un affreux garnement qui terrorise les petits et n’est pas aussi intelligent qu’ils se l’imaginent. Une partie de l’auditoire rit sous cape, quelques-uns rient franchement. Il passe en revue quelques travaux de recherches récents, qui tentent, sur la base de plusieurs milliers de personnes interrogées, de déterminer les positions idéologiques de toute la population, et notre conférencier de démontrer à renfort d’exemples convaincants que les résultats obtenus ne sont pas fiables. Il est quasiment impossible d’établir un questionnaire, de formuler des questions qui ne conduisent pas à des malentendus. La seule voie possible est le travail de terrain, pas dans le sens donné par les pères fondateurs de l’anthropologie culturelle, dans quel sens au juste, il ne pourra pas le développer dans le cadre de la conférence d’aujourd’hui, en revanche, il essaiera d’envoyer un texte pour la publication des actes du colloque, dans lequel, si l’espace n’est pas limité, il évoquera ce sujet.

 

— Dans la minute qui me reste, je me contenterai d’énumérer, sans autre explication, les avantages des recherches qualitatives, et du travail de terrain, que je recommande vivement, même aux collègues habitués aux enquêtes réalisées à grande échelle… c’est alors qu’une fille se lève brusquement, suivie d’une autre, puis de deux autres. Toutes les quatre se dirigent vers l’estrade. En temps normal, lorsque quelqu’un se déplace dans la salle, entre ou sort, il le fait avec discrétion pour ne pas perturber la conférence. Elles, elles font tout le contraire, elles toussent, s’excusent en hurlant auprès des gens qu’elles enjambent, puis cheminent en direction de l’estrade comme si celle-ci était vide, et qu’elles s’apprêtaient à tenir la conférence suivante. Une fois arrivées, deux d’entre elles se placent à droite du conférencier, les deux autres à sa gauche. L’homme interrompt un instant son inventaire des bienfaits du travail de terrain, puis reprend, même si quelques points d’interrogation semblent s’être glissés dans ses phrases. Elles se tiennent jambes légèrement écartées, genoux fléchis, face au public. Comme des justiciers prêts à dégainer dans un western américain. Personne ne leur demande d’explication, c’est comme si tous attendaient qu’il se passe quelque chose pour intervenir et dire à ces filles qu’elles perturbent la conférence. L’une d’elle se met brusquement à pousser un cri. Un véritable cri de guerre. Puis, l’une après l’autre, en partant de la gauche, elles retirent et jettent par terre leur tee-shirt. Sur leurs poitrines, soigneusement cloisonnées dans des balconnets, on distingue des inscriptions. Elles se tiennent sans parler, sans bouger, comme pour laisser aux gens assis le temps de déchiffrer les lettres quelque peu estompées, ce qui pour ceux qui occupent les derniers rangs n’est pas chose facile, mais grâce à la vague de murmures qui parcourt la salle, le message nous parvient assez vite. Sur la poitrine d’une des filles est inscrit: NOUS, sur la deuxième: SOMMES, sur la troisième: LE, et enfin: TERRAIN. Notre conférencier penche la tête sur le côté et attend. Ensuite il s’adresse à l’une d’elles.

 

— Vous avez terminé?

Les filles aux seins gribouillés se mettent soudain à pousser des cris et à sautiller autour de l’estrade, après quoi elles scandent, au début à voix basse, puis de plus en plus fort, un slogan, je n’en crois pas mes oreilles, elles répètent: «Unga-bunga».

— Mais qu’est-ce qu’elles veulent? demande quelqu’un près de moi.

— Unga-bunga? intervient quelqu’un d’autre, c’est une blague ou quoi?

— Du calme, réagit une troisième personne bien informée. C’est une action.

— Bon, maintenant, ça a peut-être assez duré, remarque le conférencier depuis son estrade.

 

Les personnes occupant le premier rang se lèvent, le modérateur leur ordonne de partir, quelqu’un jette une couverture sur l’une des filles, elles continuent de crier et de sautiller, et juste au moment où tout le monde croit que cela ne cessera jamais, l’une des filles pousse un cri, toutes s’immobilisent, se taisent, puis se dirigent en file indienne vers la sortie. Le silence s’abat dans la salle, le conférencier, qui se tient tête baissée sur l’estrade, se pince le nez avec deux doigts, comme s’il s’agissait d’une soupape qu’il fallait boucher pour empêcher l’air de s’échapper. Je suis prête à parier que lorsqu’il relèvera la tête, il me regardera dans les yeux.

 

Extrait traduit du hongrois par Joëlle Dufeuilly.