Pick Language

Réka Mán-Várhegyi

Réka Mán-Várhegyi

Réka Mán-Várhegyi est née en 1979 et a passé son enfance à Târgu Mureș, en Roumanie. Elle a déménagé en Hongrie après la chute du régime communiste en 1990. Elle est citoyenne hongroise depuis 1992. Elle réside actuellement à Budapest en Hongrie. Bien qu’elle ait étudié l’Esthétique et la Sociologie tout en se spécialisant dans les études ethniques et de minorités, elle travaille depuis de nombreuses années en tant qu’éditrice chez une maison d’édition de livres pour enfants. Son premier recueil de nouvelles Malheur au Quartier Résidentiel d’Aurora (Boldogtalanság az Auróra-telepen, 2014) a été salué comme première œuvre remarquablement mature. Hormis ce recueil, Mán-Várhegyi a écrit deux livres pour enfants, un livre pour jeunes adultes et son nouveau roman La Colline Magnétique (Mágneshegy, 2018). Elle a reçu le Prix littéraire JAKkendő* (2013), la Bourse Littéraire Horváth Péter (2015) et le Prix littéraire Déry Tibo (2018).

*JAK est l’Association des Jeunes Ecrivains, son nom mosaïque est combiné au mot « nyakkendő » qui signifie épingle dans le nom du prix.

Winning Book

Mágneshegy (La Colline Magnétique)

Le roman de Réka Mán-Várhegyi peint une image vivide de la vie des jeunes universitaires en Hongrie au tournant du millénaire. Enikő, une sociologue féministe dans la trentaine retourne à Budapest depuis New York, débordant de plans de recherche. Armée de méthodes de recherche et de théories de pointe, elle quitte son mari, un artiste de scène américain, pour écrire un « vrai livre de développement personnel » appelé La Misère des Hongrois. Cependant, elle se retrouve à devoir lutter le syndrome de la page blanche. Tamás Bogdán, un professeur reconnu à l’université, un intellectuel de première génération est dans une relation avec Enikő ainsi que Réka, une étudiante à eux deux. Réka, qui écrit un roman, vient d’un complexe résidentiel de style communiste et dystopien, un terreau fertile pour les idéologies néo-nazies, qui est justement le sujet de recherche de Bogdán. La Colline Magnétique est bien plus qu’un roman de campus : à travers les luttes des personnages principaux, on aperçoit plusieurs couches de la société hongroise contemporaine, chacune avec son milieu, histoire, préjugés et défis particuliers, que ce soit des intellectuels libéraux de gauche, en passant aux familles aristocratiques, que les groupes marginalisés. Ce roman éminemment facile à lire, souvent hilarant, touche certaines questions, de l’identité féminine à la responsabilité de l’intellectuel de nos jours à Hongrie.

Publishing House

Email Address: 
Phone No.: 
+36 30 854 1913
Organisation: 
Magvető Publisher

Agent / Rights Director

Phone No.: 
+36 30 240 7369
Email Address: 
Represenative: 
Agnes Orzoy, Magvető Rights

Excerpt

Egy nő lép a pódiumra. Felismerem, az ebédszünetben ő állt előttem a mosdóban. Ámulva néztem a ruháit, mélybarna kordbársony zakóját, vakítóan kék nadrágját, ami bár farmer, mégis elegáns. Külföldi lehet, gondoltam. Amíg várakoztunk, ő a szemöldökét szedte. Hasított bőr táskáját a hóna alá szorította, az egyik kezében zsebtükröt tartott, a másikban szemöldökcsipeszt. Arcával a kicsi ablakból beeső fénysávot kereste, és mivel a táska egyre lejjebb csúszott, a combjával a falhoz nyomva igyekezett megtartani a mélybe zuhanástól. Amikor befejezte a szemöldökszedést, figyelmesen méregette az eredményt, aztán a haját vizsgálgatta. A zsebtükörben találkozott a pillantásunk. Felém fordult, és meglepve láttam, hogy a szeme vörös, orrcimpái mentén a bőr sötétlilán repedezett, az arca leharcolt, legalábbis fáradt benyomást kelt.

Az egyetlen működő vécében már rég elhalt a csorgatás hangja, teljes csönd honolt, mintha az, aki korábban még minden jel szerint ott volt, időközben köddé vált volna. Aztán ez a valaki hosszan szellentett. A vékony, bátortalan hang azt sugallta, hogy az illető minden erejével igyekszik visszafogni a szellentést, ám az éppen ezért lesz ilyen kínosan hosszú. Mintha egy kiskutya sírna fel álmában.

– Nem bírom – mondta a zakós-farmeres nő. Átsiklott rajtam a tekintete, amitől olyan érzés fogott el, mintha miattam lenne felháborodva, mintha én lennék az, aki elfoglalja előle a vécét. A táskáját a fűtőtestre akasztotta, és engem finoman félretolva a mosdókagylókhoz sietett, majd, mintha meggondolta volna magát, visszatért, de csak a táskájáért. – Menj előre – mondta nekem, harmadszor is félretolt, majd az egyik mosdókagylóhoz lépett, és megeresztette a vizet.

A vécéből ezután evickélt ki a hölgy, aki szellentett. Nehézkesen préselte ki magát a fülkéből, kezében a kosztümfelsőjével, táskájával, ballonkabátjával és az egyik drogériamárka zacskójával.

– A másik vécé nem jó? – kérdezte tőlem némi rosszallással. Természetesen azt hitte, hogy én vagyok az, aki nem bírja.

– Nem. Az rossz – válaszoltam. – Ki van rá írva.

A fülkében vettem észre, hogy a kezem remeg, mint ekkoriban mindig, ha feszült helyzetbe kerülök. Odakint zubogott a víz. A hangokból arra következtettem, hogy a fiatalabb nő az egész testét lecsutakolja. Lögybölt, fröcskölt, szétterítette magán a vizet, és nagy levegőket vett, mint aki épp elmerülni készül. Arra gondoltam, efféle profán bugyborékoló hangokat nem adhat ki olyasvalaki, akinek ilyen mélybarna zakója és azúrkék farmernadrágja van.

Az idősebb hölgy már eltűnt, mire előjöttem. Újdonsült ismerősöm ekkor emelte ki a fejét a csap alól. A kagyló tele habbal, a folyékony szappanos flakon felborulva. A kordbársony zakó a térdei között, a táska a földön. A farmeron vízfoltok.

– Megmostam a hajam – mondta. A jelek szerint hozzám intézte szavait, hiszen más nem volt a mosdóban. – Nem bírom, ha zsíros.

– Végül is meleg van – válaszoltam kis szünet után.

Rövid hajából kicsavargatta a vizet, és aztán úgy rázta meg a fejét, mint egy ázott kutya a bundáját. Az egész mosdót vízcseppek borították. Engem is. Őszintén elcsodálkoztam, hogy ezzel ő mit sem törődik.

Még beletúrt párszor a hajába, aztán egy papírtörlővel megtörölte az arcát, a mellkasát és a kezét, majd egy-egy újabb papírtörlőt dugott be mindkét hónalja alá.

– Kicsit izgulok – mondta, és ellépett a mosdókagylótól. – Tiéd a pálya.

És most ott áll a pulpituson. A haja már megszáradt, és az egész egy irányba áll, mintha fújná a szél.

– Előadásom témája nem magától értetődő – kezdi. – Ezért rendkívül fontosnak tartom, hogy az elején magát a témaválasztást úgymond tisztázzam, és kicsit explikáljam, hogy miről is van itt szó.

Van valami ideges vibrálás benne, hangosan, keményen beszél, minden egyes szót úgy hajít a közönség sorai közé, mint egy vázát vagy hamutartót. Nem írta meg előre az előadását, legalábbis nem mondatról mondatra, a kezében jegyzetfüzetet tart, a későbbiekben ebben lapozgat előre-hátra, keres valamit. Mintha gondban lenne, láthatóan kihívást jelent számára annak mérlegelése, hogy az előadása vázlatából mit emeljen ki, mit említsen meg, és mit hagyjon ki teljesen. Mondataiban egyre szaporodnak a bombasztikus jelzők. Már vagy tíz perce beszél, amikor rájövök, hogy fogalmam sincs, miről.

A mellettem ülők összesúgnak, úgy sejtem, az előadást szidják. Utak és tévutak az antiszemitizmus-kutatások hazai gyakorlatában, áll a programfüzetben. A nő neve Börönd Enikő. Adjunktus azon az egyetemen, ahol én is tanulok. Még nem hallottam róla.

– Ahogy azt többen is állítják, és ahogy azt ma már – szünet –, ugye, Bélától is meghallgathattuk, az antiszemitizmus ma Magyarországon nem szalonképes eszme, és még a hagyományosan – szünet – erre fogékony társadalmi rétegek sem érzik, hogy többé-kevésbé antiszemita nézeteiket ildomos lenne mások előtt hangoztatni. Nagyon sok helyen és nagyon gyakran olvashatjuk azt is – szünet –, tanulmányokban és újságokban egyaránt, hogy a társadalom jelentős részének immunrendszere be van oltva az antiszemitizmus ellen.

Mintha csak settenkedne a témája körül. Nem értem, hogy az idézett tanulmányok állításait alátámasztani vagy megcáfolni akarja, utóbbira csak abból következtetek, hogy dérrel-dúrral szalad neki minden mondatának. Elhadar néhány szót, és mint aki kifulladt, szünetet tart. Majd újra nekilendül. Szabálytalan időközönként elmosolyodik. Az a típusú jelentőségteljes mosoly, amellyel azt jelzi, hogy a kérdést, amit éppen szőrmentén érintett, az állítást, amit kicsit pongyolán odakent, szükségtelen kifejteni, hiszen a jelenlévők mind értik, tudják, hogy miről van szó, és hogy az éppen úgy van, és nem máshogy.

Az előadások többségére jellemző kimért tudományos stílust részben elhagyja, és élőbeszédszerű fordulatokkal tölti ki a réseket. Ez tetszik nekem, noha képtelen vagyok eldönteni, hogy szándékos vagy a hevenyészett felkészülés következménye.

– Idő hiányában mellőzném az említett könyv részletekbe menő ismertetését – szünet –, pedig ez egy rettenetesen fontos kérdés. Ilyen típusú antiszemitizmusra is rengeteg példa van – szünet –, százféle. Ezerféle.

Kifújja az orrát, a papír zsebkendőt a jegyzetfüzet lapjai közé gyűri.

A moderátor mondat közepén áll fel, karikás a szeme, mint akin most tört ki az egész napos fáradtság, arcán fájdalmas fintor, és az órájára mutatva közli, hogy mindjárt lejár az idő, sietni kell. Börönd Enikő megígéri, hogy ettől kezdve a lényegre koncentrál, lendületesen lapoz, repül a papír zsebkendő, de kit érdekel, neki meg kell találnia azokat a bejegyzéseket, amiket feltétlenül bele kell szorítania a rendelkezésre álló másfél percbe. Megrendítő véghajrába kezd.

 

Utána újra egy férfi beszél. Antropológiai módszerek a szociológiai kutatásban, olvasom a programfüzetben. Az előadó adjunktus a szociológia tanszéken. Vele sem találkoztam még soha. Ő ma az utolsó, talán ennek köszönhetően a közönség apátiáján rések keletkeznek. Megélénkülnek mindazok, akik még itt vannak. A férfi középkorú, inge és nadrágja egyaránt drapp, a kettő összemosódik, mintha kezeslábasban lenne. Megakad a szemem feltűnően csapott vállain, amelyek már-már függőlegesek. Kiráz a hideg, elönt az undor, de nyomban tisztázom magammal, hogy ezt csupán azért érzem, mert szegény néhai apám tornatanár volt, aki hittel és szenvedéllyel hirdette, hogy azok a testek, amelyeken látszik, hogy nem tartják őket kordában sportolással, megvetést érdemelnek. Valahányszor elhízott politikusokat, anorexiás filmsztárokat vagy trampli műsorvezetőket látott a tévében, mindig ugyanúgy kommentálta: ez is fel volt mentve tornából. A drapp előadóra is ezt mondaná, és vele együtt a társadalomtudományokról is meglenne a véleménye, ha azokat efféle amőbák képviselik. Pedig ez a férfi a görbe hátú egyetemi oktatókhoz képest mozgékonynak, sőt ruganyosnak tűnik, testtartását gyakran változtatja, lendületesen gesztikulál, igaz, csak a kézfejével, könyökét, felkarját, mint egy büszke szárnyas, öntudatosan a hóna alá húzva tartja. Miközben a kvantitatív kutatási módszerek árnyoldalait tárgyalja, úgy mosolyog, mint a tanító bácsi, aki lassan és élvezettel adagolja az angyali gyermek szüleinek, hogy szemük fénye becsapja őket, valójában egy átokfajzat, aki terrorizálja a nála kisebbeket, és még csak nem is olyan okos, mint képzelik. A közönség egy része kuncog, időnként páran felnevetnek. Végigmegyünk néhány közelmúltbeli kutatás részletein, amelyek többnyire néhány ezer válaszadót megkérdezve próbáltak következtetni a teljes lakosság ideológiai beállítódásaira, és előadónk meggyőző példákkal bizonyítja, hogy a kapott eredmények bizonytalan lábakon állnak. Szinte lehetetlen úgy összeállítani egy kérdőívet, úgy megfogalmazni a kérdéseinket, hogy ne ágyazzunk meg félreértéseknek. Az egyetlen járható út a terepmunka, természetesen nem abban az értelemben, ahogy azt a kulturális antropológia alapító atyái elgondolták, de hogy pontosan milyenben, arra már jelen előadásában nem tud kitérni, azonban a konferenciakiadványba igyekszik olyan szöveget küldeni, már ha nem lesz limitálva a terjedelem, ami ezzel a kérdéssel is foglalkozik.

– A maradék egy percben csupán felsorolásszerűen, további magyarázat nélkül ismertetem a kvalitatív kutatások, azon belül a terepmunka előnyeit, amiket megfontolásra ajánlok a nagymintás kutatásokhoz szokott kollégák számára is – mondja, ám ekkor a közönségből felpattan egy lány, majd még egy, majd még kettő, és elindulnak a pódium felé. Ha a teremben bárki megmozdul, kimegy, bejön, azt óvatos mozdulatokkal teszi, nehogy megzavarja az előadást. Ezek a lányok nem így mozognak. Hangosan kérnek elnézést azoktól, akiken keresztül átmásznak, köhintenek, majd úgy trappolnak előre, mintha a pódium üres lenne, és ők tartanák a következő előadást. Amikor kiérnek, ketten megállnak az előadó egyik oldalán, ketten a másik oldalán. A férfi egy pillanatra abbahagyja a terepmunka előnyeinek felsorolását, de máris folytatja, igaz, a szavai közé mintha kérdőjelek furakodnának be. A négy lány laza kisterpeszben áll szemben a közönséggel. Mint négy vadnyugati pisztolyhős egy westernfilm főutcájáról. Senki sem kérdezi, mi célból teszik ezt, mintha valaminek még történnie kéne ahhoz, hogy ki lehessen jelenteni, ezek a lányok zavarják az előadást. Az egyikük hirtelen felkiált. Nem is kiáltás ez, inkább egy harcias visítás. Erre a lányok balról jobbra egymás után ledobják a pólójukat. A gondosan melltartózott mellükre mintha feliratot pingáltak volna. Némán, mozdulatlanul állnak újra, mintha szeretnék megvárni, hogy a közönségben ülők a kicsit elmaszatolódott betűket kisilabizálják, ami a hátsó sorokból egyáltalán nem könnyű, de a sutyorgás hullámain ugyanolyan gyorsan jut el hozzánk az üzenet, mintha mi magunk olvasnánk. Az első lány mellkasán a „MI” felirat díszeleg, a másodikon „VAGYUNK”, a harmadikon „A”, a negyediken „TEREP”. Előadónk fejét oldalra billentve vár. Majd az egyik lányra néz, és azt kérdezi:

– Befejeztétek?

Ekkor a feliratozott lányok egyszerre felvisítanak, majd szökdelve elindulnak a pódium körül, előbb halkan, majd egyre hangosabban kántálnak valamit, alig hiszek a fülemnek, de valószínűleg tényleg azt ismételgetik, hogy unga-bunga.

– Mit akarnak ezek? – kérdezi mellettem valaki.

– Unga-bunga? – kérdezi egy másik. – Ez valami vicc?

– Nyugi – fordul hátra egy jól értesült harmadik. – Ez egy intervenció.

– Most már talán elég lesz – mondja a pódiumon az előadó.

Erre az első sorokban ülők felugranak, köztük a moderátor, aki erélyesen szólítja fel a lányokat a távozásra, valaki az egyikükre rádob egy abroszt, a lányok továbbra is szökdécselnek és kiabálnak, majd amikor úgy tűnik, hogy ennek már soha nem lesz vége, az egyikük ismét felvonyít, mire a lányok megállnak, elhallgatnak, majd libasorban kivonulnak. Aztán csönd, a pódiumon lehajtott fejjel álló előadó két ujjával az orrtövét szorítja, mintha lenne ott egy szelep, amit most be kell fognia, nehogy kimenjen belőle a levegő. Meg mernék rá esküdni, hogy amikor felemeli a fejét, az én szemembe néz.